Magyarországon a törvénykezés, az egyház és az iskola nyelve évszázadokon át a latin volt, ezért a magyar nyelv szókincse nem bővült kellő mértékben, nem volt alkalmas latinizmusok nélküli tudományos szöveg megfogalmazására. Ez a felismerés hívta életre a nyelvújítási mozgalmat. A XIX. század első felében, a nemzeti ébredés korában az is nyilvánvalóvá vált, hogy a nemzeti öntudat megőrzésének legfontosabb eszköze az anyanyelv. A magyar nyelv ügye ezért került a kulturális és politikai küzdelmek középpontjába. Ebbe a harcba Vörösmarty Mihály is bekapcsolódott. Akkoriban még nem dőlt el helyesírásunk legfőbb kérdése, hogy kiejtés szerint írjunk-e, mint Verseghy Ferenc javasolta (láttya, hallya), vagy pedig Révai Miklós szóelemző elvét kövessük (látja, hallja). 1821-ben Vörösmarty Ypsilon háború című nyelvészeti bohózatában Révai módszere mellett tette le voksát.

1825-ben a Magyar Tudós Társaság azzal a céllal alakult meg, hogy ápolja a magyar nyelvet. Rendszabásainak első pontja kimondja: „A Magyar Tudós Társaságnak egyedül csak az van téve céljává, hogy munkálkodása által hazánkban a tudományok és szép művészségek honi nyelven míveltessenek.”

Vörösmarty nyelvtudományi munkássága főként akadémiai működéséhez kapcsolódik. Tagja volt a nyelvtudományi osztálynak, annak szinte minden munkájában részt vett, sőt döntően alakította.

Az 1831-ben tartott első nagygyűlés mindjárt „egy tökéletes magyar Grammatica ’s egy a lehetségig teljes szótár készítését rendeli el.” A magyar nyelv nagyszótárának munkálatait felügyelő bizottság Vörösmartyt és Toldy Ferencet jelölte ki a külföldi szótárak tanulmányozására, de ők Teleki Józsefnek Egy tökéletes magyar szótár elrendelése, készítése módja című munkáját ajánlották mintának. A hatkötetes nagyszótár munkálataiban Vörösmarty nem vett részt, azt 1845-ben Czuczor Gergely és Fogarasi János kezdte el, és utóbbi fejezte be 1874-ben.

Mivel nyilvánvalóvá vált, hogy a nagyszótár csak hosszú évek munkájával valósítható meg, 1831-ben Széchenyi István kéziszótár összeállítását szorgalmazta. A két szerkesztő, Vörösmarty és Toldy, valamint munkatársaik gyorsan dolgoztak, a Magyar Tudós Társaság Zsebszótára, vagyis a német–magyar szótár 1835-ben, a magyar–német pedig 1838-ban látott napvilágot.

Vörösmarty volt az, aki javasolta helyesírásunk főbb szabályainak rögzítését, és a Tudós Társaság 1832-ben kiadta a Révai Miklós elveit követő első magyar helyesírási szabályzatot, A magyar helyesírás és szóragasztás főbb szabályait. A szabályokat Vörösmarty öntötte végső formába.

A magyar nyelv ügye az 1843–1844-es országgyűlésen diadalmaskodott, törvény mondta ki, hogy a magyar legyen a közoktatás nyelve. Sürgősen magyar nyelvű tankönyvekre volt szükség: Vörösmarty Czuczor Gergellyel közösen Elemi Magyar Nyelvtant írt a középiskolák első három osztálya számára.

Részt vett az akadémiai „nagyobb nyelvtan”, A magyar nyelv rendszere (1846) munkálataiban is: a névelőről – amint ő nevezte, az izkéről– és a szórendről értekezett.

A Tudós Társaság a magyar nyelv ügyét pályázatok kiírásával is támogatta, 1848-ig hétszer tűzött ki nyelvtudományi pályakérdést. Vörösmarty minden alkalommal a bírálók között volt, hat esetben ő írta meg a jelentést is.

Vörösmarty kivette a részét a nyelvújításból is, számos szót alkotott, az ő leleménye Tünde női nevünk.