Kevés külföldi író hatott annyira termékenyítően a magyar kultúrára, mint Shakespeare. Hatása a romantika korában, a XIX. században óriási volt, ő volt az elérni vágyott művészi eszmény. A politikai és kulturális önállóságáért küzdő, a német kultúrától magát függetleníteni igyekvő Magyarországon felszabadította, fellázította az alkotói szellemet. Kultuszát a Magyar Tudós Társaság élesztette, ápolta. Miután az Akadémia 1830-ban ténylegesen megkezdte működését, egyik első lépéseként bizottságot alakított, amely 1831. május 16-i ülésén a magyar színpadi repertoár és a magyar nyelv gazdagítása érdekében 71 lefordítandó színjátékot sorolt fel. Ebből huszonkettő Shakespeare darab volt. Vörösmarty tagja volt a bizottságnak, a lista az ő közreműködésével készült.

Hazánkban Vörösmarty volt Shakespeare első és legnagyobb hatású népszerűsítője, fordítója, legalaposabb ismerője és követője. Drámaelméleti munkájában, az Elméleti töredékekben is sok Shakespeare-drámából idéz. A Hamlet 1841-es színházi bemutatója kapcsán az alábbiakat vetette papírra: „…igen kívánatos, hogy a nagy brit költő jelesb műveivel minél többen megküzdjenek; mert nem tartózkodunk kimondani, hogy Shakespeare jó fordítása a leggazdagabb szépliteratúrának is felér legalább a felével.”

Shakespeare magyarországi meghonosításában ő maga járt elöl. Első Shakespeare-fordítása rövid részlet volt, 1819-ben vagy 1820-ban huszonhét sort ültetett át magyarra a III. Richárd egyik jelenetéből. Lehetséges, hogy a fordítást még Pesten készítette, de elfogadottabb vélemény, hogy Teslér László bonyhádi káplán adta a kezébe Shakespeare műveit valamikor 1820 őszén. Abban azonban nincs vita, hogy az angol óriás lenyűgözte a fiatal költőt, és döntő szerepe volt abban, hogy Vörösmarty túllépett a deákos klasszicizmuson, és a romantika felé fordult.

A III. Richárd részlete még németből készült, de az 1830-as évek végére Vörösmarty megtanult angolul, és a többi fordítását már az eredetiből készítette. Első teljes Shakespeare-darabként először a Vízkereszt és a Szentivánéji álom fordítását tervezte, de végül a Julius Caesarhoz fogott hozzá, amely 1840-ben látott napvilágot, 1842-ben pedig színpadra is került. Vörösmarty formahűen, jambikus verssorokban fordított, és ezzel egyúttal véleményt nyilvánított a korabeli vitában, hogy Shakespeare-t versben vagy prózában kell-e magyarul megszólaltatni. A szakma ezt tartja a leggondosabb, legsikerültebb fordításának, amellyel az utókornak is példát mutatott, hogy milyennek kell lennie a magyar Shakespeare-nek.

Vörösmarty tisztában volt vele, hogy „Shakespeare-t fordítani nagy vállalat…”, ezért társakat keresett Shakespeare összes színműve lefordítására. Egressy Gábor, a kor híres színésze nyilvános buzdítására 1847-ben Vörösmarty, Petőfi Sándor és Arany János össze is fogott, és a három költőóriás felosztotta egymás között az angol drámaköltő életművét. Vörösmarty egyebek között a Lear király fordítását vállalta, és 1847 végén, 1848 tavaszán hozzá is fogott, de a forradalmi események másfelé sodorták. 1853–1854-ben tért vissza a Learhez, s bár anyagi kényszerűségből, nyomorúságos lelki és testi állapotban dolgozott rajta, be tudta fejezni a költői alkatával legrokonabb Shakespeare-dráma magyarra ültetését.

1854-ben a Rómeó és Júlia fordításába is belekezdett, de elhatalmasodó betegsége miatt csak az első felvonás első és második jelenetét, és a harmadik jelenet mintegy felét sikerült befejeznie.