Napjainkkal ellentétben a reformkori színház nem szórakoztatni kívánt, hanem kivette részét a politikai és kulturális függetlenségünkért folytatott harcból. A magyar nyelv és a nemzeti öntudat ápolását tekintette legfőbb feladatának. A színház politikai ügy volt, a színészek pedig a magyar nyelv apostolai. A közvélemény úgy tekintett a színházra, mint Kölcsey Ferenc: „hanyatló nyelvünk védelmét, (…) enyésző karakterünk palládiumát [menedékét], (…) süllyedő lelkünk felemelő eszközét” látta benne.

Vörösmarty nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint az eredeti magyar dráma megteremtését. Témáit ezért merítette a magyar történelemből. A dicső múlt ábrázolásával kortársai hazafiúi szellemét igyekezett táplálni, példát állított eléjük. Színműírói eszménye Shakespeare volt, az ő királydrámáit tekintette követendő mintának fiatalkori, Salamon király (1826) című darabja írásakor is.

A történelmi drámák után és előtt Vörösmarty kitérőt tett a mese világába, 1830-ban fejezte be drámai költeményét, a Csongor és Tündét. Forrása Gergei Albertnak a 16–17. század fordulóján keletkezett Árgirus históriája című műve, de szeme előtt lebegett Shakespeare Szentivánéji álma is. Az élet értelmét és a boldogságot kereső, ábránd és valóság ütközését bemutató filozofikus mesedrámát költői szépsége és gondolati gazdagsága emeli a magyar irodalom halhatatlan művei közé.

A magyar dráma ügyét a Magyar Tudós Társaság is felkarolta, pályázatok kiírásával ösztönözte. Az első, 1832–1833-as pályázatot Vörösmarty nyerte Vérnász című romantikus drámájával. Az ügy súlyát a jutalom összege is jelezte, az első helyezett száz aranyat kapott.

A magyar dráma megteremtésétől elválaszthatatlan volt a pesti önálló magyar nyelvű színház létrehozásának szándéka. Pest „német” város volt akkoriban, színházában németül játszottak. A vágy 1837-ben teljesült, közadakozásból felépült a Pesti Magyar (később Nemzeti) Színház. Mérföldkő volt ez a saját lábára álló magyar színházi kultúra történetében. A színházat Vörösmartynak erre az alkalomra írt Árpád ébredése című darabjával nyitották meg.

Vörösmarty utolsó befejezett drámáját, a Czillei és a Hunyadiakat 1844-ben mutatták be. Kortársai megértették üzenetét: „Mert életünk hazánké, nem miénk.” Középpontjában országgyűlési jelenet van, és 1843–1844-ben is országgyűlés zajlott, amelyhez nagy reményeket fűztek. Bár ez Vörösmarty legszínpadképesebb műve, és drámai nyelve is ebben a legérettebb, ritkán kerül színpadra. Egy részlete, az első felvonás bordala, a Keserű pohár azonban ma is népszerű, gyakran csendül fel a „Gondold meg és igyál: Örökké a világ sem áll” közkedvelt dallama.

Vörösmarty Az áldozat (1840) című szomorújátékának fiktív története a honfoglalás idején játszódik, cselekménye Szabolcsnak, Előd vezér fiának szerelmi története és bosszúja köré szerveződik. Vörösmarty lenézte az élő beszédhez közeli nyelven írott polgári színműveket, éppen ezért Az áldozat is emelkedett, szépen zengő lírai nyelven szól. Nem elég egyszerű ahhoz, hogy a színpadon átütő sikert arathatott volna, mégis kivételes sors jutott neki osztályrészül. A forradalom bukása után ez volt az a Vörösmarty-mű, amelyet eredeti drámái közül a Nemzeti Színház elsőként újított fel 1853-ban. Két év múlva újra színpadra állították. Vörösmarty 1855. november 19-én hunyt el, s a Nemzeti Színház három nappal később ezzel a darabbal búcsúzott szerzőjétől.